Egy térség modernizációjának elengedhetetlen feltétele a fejlett infrastruktúra. Nincs ez másként Székelyföld, szűkebb pátriám a Gyergyó-medence esetében sem. Mióta az eszemet tudom, szülőfalum Gyergyóújfalu lakói, a régió lakossága és a vidékre vetődött turisták no meg jómagam folyton-folyvást abban reménykedtünk, hogy a Gyergyószentmiklós-Székelyudvarhely útszakasz, a libáni út valamikor ismét járhatóvá fog válni. Járni addig is lehetett rajta, tankkal, úthengerrel meg Daciaval, de válalkozó szelleműek nyugati autókkal is nekivágtak a hadak útjának. A festői szépségű útszakasz sok egyéb sorstársához hasonlóan a rendszerváltás áldozatává vált. Az úttest holdbéli tájakat idézett, 30-40-nel csak télen lehetett közlekedni rajta mikoris a nagy hómennyiség betemette a sötéten éktelenkedő kátyukat. Aztán oly sok reményteljes sóhaj, töménytelen mennyiségű szitokszó és átkozódás meghallgatásra találtatott. Ha nem láttam volna, nem hinném. Előtte hallottam, de csak legyintettem. Hányszor ígérték... A minap arra jártunk. Jó 15 éve volt, hogy a libáni úton négyes fokozatba lehetett kapcsolni. Majdhogynem könnyeket hullajtottam. A család örökségét képező erdős, kaszálós területen jóízűt falatoztunk. Sült szalonnát meg veres hagymát (nem lilát) úgy, ahogy illik. Na meg, ahogy szeretjük. Emlékszem, annak idején az átkosban még sok újfalvi portán élt a kétlaki életmód hagyománya. Télen bent a faluban, tavasztól őszig pedig kint, Libánban élt a lakosság egy része. Nyáron folyt a takarmányozás, szénabegyűjtés. A szalonnabőr ropogtatása közben eszembe jutottak azok a régi nyári éjszakák, tábortüzek, hajdani öregek talán igaz sem volt meséi, a családi legendárium örökzöld történetei. A kommunizmus szorításából, a nélkülözésekből, a nyolcvanas évek fojtó légköréből semmit sem érzékeltem, gyermekien, önfeledten élveztem azokat a nyarakat, a fenyvesek tövében, a vadon ölén eltöltött napokat, heteket. Ott szívtam magamban mindazt, ami ma vagyok, amiről biztosan tudom, hogy nélküle sokkal kevesebb lennék.
Most, hogy annyi idő után minőségi út vezet át a Libán-tetőn, ahol a nóta szerint "úgy sírnak a fák", úgy érzem egy korszaknak örökre vége szakad. A folyamat éppen a rendszerváltáskor indult be, amikor az állami javak szabad prédává váltak. Mindenki vitt minden mozdítanivalót. Nem volt ez másként a fa, az erdő esetében sem. Az érintetlen ősrengetegek ritkulni kezdtek, majd az erdős területek magánkézbe való visszajuttatását követően a gátlástalan fatolvajlás elképesztő méreteket öltve folytatta romboló tevékenységét. Manapság, ha pihenni szeretne az ember, kint a fenyvesek és bércek nyújtotta harmóniában kis időre egyedül szeretne lenni, úton-útfélen láncfűrész zaja, traktorok zúgása, fejszék csattogása zavarja meg a csendet. Azt a nyugodt, békés milliőt, amely végleg elmúlt, nincs tovább.
Ugyanakkor örülnöm kellene, hisz a régóta várt útjavítás felértékeli az útmenti területeket, befektetőket vonz a lélegzetelállítóan gyönyörű vidék, fellendül a turizmus, ezáltal munkahelyek létesülnek, növekszik a község jóléte, emelkedik az életszínvonal. Igen, ezek jogos elvárások (lennének), mégis nosztalgiával tekintek a múlt egy részére és végérvényesen eltemetem mindazt, ami volt. Hisz a gazdasági fellendülés elengedhetetlen velejárója a rohamos építkezés, a tőkekoncentráció, a rohanás, a pénznek és jövedelemnek minden más (érték) fölé való helyezése. Nem adok 10 évet és az egykori kis, csendes Libán-tetőből nyüzsgő turisztikai célpont lesz, ahová kényes nyugatiak jönnek, hogy meg is tapasztalhassák, hogyan is éltek, élnek nomád életmódot a székelyek. A régiónak minden természeti adottsága megvan ahhoz, hogy versenyre kelhessen a svájci, osztrák, olasz hegyvidéki térségekkel. Infrastruktúra úgy néz ki lesz, fáink megfogyva bár, de törve nem állapotban vannak, hitem pedig ingatag. Félő, hogy nem lehet egyik napról a másikra leszámolni a famaffiával, félő, hogy az ingatlanspekulánsok kijátsszák a jóhiszemű gazdákat és folyni fog tovább az angol ipari forradalom korát idéző demokratikus piacgazdaságnak nevezett rablógazdálkodás. Akinek kis esze van kihasználja a kiépülőben lévő infrastruktúra adta lehetőséget és a turizmusba fektet. És elfelejti, hogy hajdanán létezett egy vadkelet. Oszt talpon marad vagy elbukik. Minden a láthatatlan kéztől függ. Székelyföldi vonatkozásban nem annyira Adam Smith, hanem a korrupcióban érdekelt személyek láthatatlan keze pacsizik.
Mit is siratok tulajdonképpen? Paradox módon a kráterekkel borított utat, amely a fatolvajoktól nem is, de a turisták hadától védte a sokat látott vidéket, az erdőségeket -már, mi megmaradt belőlük- melyekre rászakad(t) az emberi kapzsiság. Olyan személyes érzelmeket és emlékeket, romantikus hőstörténeteket, amelyek a felhőtlen, gondtalan és boldog gyerekkorral együtt végleg a múlt fakó, megsárgult lapjairól köszönnek csak vissza. Öregszem, vagy mi a szösz. Jöjjön hát, aminek jönni kell! Az érzelgősség persze nem egyéb, mint nosztalgia, egy memento mori. Rekviem egy letűnt korszakért.
Tisztában vagyok vele, hogy a térség felvirágoztatásának egyetlen útja a környezeti adottságok kihasználása. Azonban, amit hangsúlyozni szerettem volna az, hogy a természeti kincsek mértéktelen, egyoldalú kiaknázásával -stílszerűen fogalmazva- magunk alatt vágjuk a fát. És természetesen semmi bajom a turistákkal, jöjjenek minél nagyobb számban, költsenek minél többet, hisz ez a lényege a turizmusnak, általuk fejlődhet a régió. Csupán érzékeltetni akartam, hogy általuk gyökeresen más jelentéstartalmat fog kapni mindaz, amit Tiszásnak, Libánnak vagy Veresbükknek nevezünk. Az újonnan felcseperedő generáció képviselői számára pedig a felsorolt elnevezések teljesen mást fognak jelenteni, mint azoknak, akik egy más, viszontagságokkal teli időszakban, verejtékezés közben arról álmodtak, hogy hátha gyerekeiknek, unokáiknak egyszer jobb lesz.
Közösségi összefogással, érdekegyeztetéssel, hosszú távú községfejlesztési tervvel, a jogszabályok betartásával és betartatásával igenis lehetne olyan sikereket elérni, amelyekről szüleink, nagyszüleink álmodtak.
illusztráció: Peter Mitchev - Nostalgy
Na most mondja valaki, hogy Romániában tombol a magyarellenesség. Tudvalelőleg Koszovó függetlenségének kikiáltását követően majd összekakilta magát a román média ijedtében, hogy most már Erdély, de legalábbis Székelyföld következik a sorban. Ismerősök, barátok számoltak be arról, hogy a munkahelyükön a román nemzetiségű kollégák minden alkalmat megragadnak a kötekedésre, félre nem érthető célzásokkal hozzák tudomásukra, hogy Romániában habár felül az autonómia árja, azért a román nemzet az úr.
Tisztában vagyok vele, hogy a magyar nyelvet az teszi széppé, hogy megannyi nyelvjárást ismer és használ. Az is oké, hogy egyes vidékeken a határozott névelőnek csak egyik formáját használják. De az már nagyon nincs rendben, hogy a köznyelvben, nyilvános felületeken (pl. blog) sokan egyszerűen megfeledkeznek a határozott névelő "az" formájáról. Blogot még haggyám, de amikor egyetemi előadásokon neves előadók is "a allokációról meg a embercsoportok közti együttélésről" értekeznek, na ekkor áll fel a szőr a hátamon. Erre még rátesznek egy lapáttal a politikusok, újságírók, amikor olyan, emberi fül számára förmedvények hagyják el a szájukat, mint "beszéltem miniszterelnök úrral vagy elnök úr biztosított arról, hogy...".
Minap a villamospótlón testközelből volt alkalmam szemrevételezni három magyar gárdistát. Sikkes, kifogásolhatatlanul elegantos egyenruhájukban, keményített inggalérjukban üdítő színfoltként pompáztak a tömegben.
majszoló ábrázatoknak, az örülünk egy újabb napnak feelingnek. A csordaszellem és Für Lajos mentor jelenléte gyökeresen megváltoztatta hőseink magatartását. Szigorú, zord tekintetek, önkényes igazoltatás a Bíróság épületében és az Országos cigány Önkormányzat képviselőivel majdnem verekedésig fajuló verbális kontaktus. 
Lassan éjfélre járt. A hófellegeket messzire fújta a szél, csillagos éjszaka köszöntött a tájra. Az emberek egymást támogatva mondanak búcsút a kocsmárosnak és sűrű ostorcsapásokkal igyekeznek felmelegíteni az átfagyott igavonókat. Főhősünk sem áll a helyzet magaslatán. A pokrócot a lován hagyva, harmadik nekifutásra sikerült feltápászkodnia a szekérre. A négylábú tudván, hogy végre a meleg istálló közeledik, felhorkantott és utolsó elszántságával nagyot rántott. A gazdát kínozta a lelkiismeret. Társai ott folytatták, ahol abbahagyták. Megígérték a szerencsétlen állatoknak, hogy hazaérvén jön csak az igazi haddelhadd. Kocsisunk beállt az udvarra, a rakományt a szekéren hagyva, kifogta a lovat és az istállóba vezette. A szegény pára szeme felragyogott mikor a jászolhoz érve látta, hogy a gazda az abrakoszsákhoz nyúl. Enni adott majd zúzmarás nyakát átölelve bűnbánóan nézte, amint az hevesen ropogtatta a zabot. Mindig bocsánatot kért tőle, ha úgy érezte, méltatlanul bánt vele. A szomszédból keserves lónyerítés hasított a csendbe. Emberünk feleszmélt. Eloltotta a lámpát és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Lódobogás, emberi hörgés, káromkodások hangja szállt az éjszakában. A koma beváltotta ígéretét.
Van egy együttes, amelynek köszönhetően úgy 12 évvel évvel ezelőtt nagyott fordult velem a világ. Úgy zenei ízlésemet, mint addigi társadalomra, kultúrára való folyamatos rácsodálkozásaimat illetően. A zene addig is érdekelt, de nem úgy és nem olyan formában, mint a Bon Jovi Crossroad best of válogatáslemezének megvásárlását és agyonhallgatását követően. A kis tangóharmónikám, amin a kor divatos slágereit próbáltam elhúzni, sarokba került és mindent elsöprő lobbi/PR-kampányt indítottam egy gitár mielőbbi megszerzése érdekében. A dalszövegekből ugyan nem sokat értettem, de egy idő után már egész jól ment a nóták saját magam általi speciális hangutánzó szavakból alkotott variánsa. Miután az angolul már akkor egész jól beszélő kedves barátom kérésemre lefordította az In These Arms-ot és hangsúlyosan, nagy nyomatékkal kijelentette, hogy ez bizony szervesen illeszkedik a rockzenészek által alkotott szövegek volnulatába, már nem volt visszaút.
Jo-Wilfried Tsonga a hotelszobájában hagyta az aranyütőjét, ugyanis az Ausztrál Open férfi egyes döntőjében a szerb Novak Djokovics négyjátszmás mérkőzésen, 4-6, 6-4, 6-3, 7-6 arányban megálljt parancsolt az eddig ismeretlen játékosnak. A franciák legújabb büszkesége csak foltokban idézte elődöntőbeli önmagát és az első szet megnyerését követően már nem termett számára babér. Djokovics győzelmének értékét külön emeli, hogy a negyedik játszma közepén sérülésgyanús szituációba keveredett és atól a perctől kezdődően biztosra vehető volt, hogy nem tud teljes erőbedobással játszani. A szerb viszont nagyon okosan változtatott a taktikáján és minden játékot igyekezett lerövidíteni. A meccs végeredménye őt igazolta, első szerbként, egy vesztes Grand Slam döntőt (a 2007-es US Open) követően, 20 évesen sikerült megnyerni az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokságot. Vitathatatlan, hogy a két legjobb formában lévő játékos játékos csapott össze és vitathatatlan, hogy a jobban játszó, mentálisan kiváló állapotban lévő fél emelhette magasba a győzelemmel járó serleget.
A nőknél ugyanez elmondható Maria Sharapováról, aki a "szépségek döntőjében" 7-5, 6-4-re végződő mérkőzésen kerekedett felül a szintén szerb Ana Ivanovicon.
Elképesztő, zseniális, fenomenális, leírhatatlan, gyönyörű, káprázatos. Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a francia Jo-Wilfried Tsongáról, az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság férfi egyes döntőjének egyik résztvevőjéről és mutatott játékáról. Nem kiemelt játékosként Tsonga az elődöntőben nemes egyszerűséggel agyonverte a salakkirályt, a mai tenisz egyik meghatározó alakját, a második helyen kiemelt Rafael Nadalt. Ha nem látom, nem hiszem, hogy mit művelt a pályán a 23 éves francia.
Sokszor ébredtem úgy, hogy ma blogolni fogok, azonban prózai okok - lustaság, a feltételezett érdektelenség, a miért pont engem olvasnának feeling - és sok egyéb tényező miatt mindig letettem róla. Aztán csak felülkerekedett bennem az akut közlési vágy, fogtam magam és nagy elhatározást tettem. Minden eddigi, a blogolással kapcsolatos gondolatomat, vélt vagy valós képzetemet sutba vágom és mindent tabula rasáról kezdek. Lőn, megszületőben van az első bejegyzés, amelyet remélhetőleg kisebb-nagyobb rendszerességgel újabbnál-újabbak fognak követni.