HTML

sapere aude

Mindenről és semmiről, a világról és a világomról, vonzásokról és taszításokról, jóról és rosszról, kételkedésről és bizonyosságról, csendről és lármáról, zsarnokságról és szabadságról, az emberről és a közösségről.

Friss topikok

  • krecsigabi: Sziasztok! Remélem, nem szólok túl későn, illetve elolvassátok időben. A Special Guest összeállt n... (2011.05.28. 11:27) One Wild Night
  • pálinkabarát: Régi ugyan a bejegyzés, de kell írjak. Tegnap előtt jöttem haza Libánból, ismét csodálatos volt! ... (2008.11.03. 23:49) Volt egyszer egy vadkelet
  • Laci: :)) Egy jót röhögtem!!! A nagy komolyságban épp az ilyen ártalmatlan balesetek hiányzanak:)) TIP... (2008.04.18. 12:42) Irredenta húsvéti nyúl
  • Julia: A mindenit...ezt jol megirtad vala... Gratula. (2008.02.25. 19:45) Irány a parlament!
  • Pesot: Kedves Zoltán! Köszönöm a kommentet. Az interneten már jó ideje ezt a nevet, a Pesotot használom. ... (2008.02.01. 14:34) Üdvözlés helyett

Linkblog

Volt egyszer egy vadkelet

2008.05.16. 18:51 :: Pesot

Egy térség modernizációjának elengedhetetlen feltétele a fejlett infrastruktúra. Nincs ez másként Székelyföld, szűkebb pátriám a Gyergyó-medence esetében sem. Mióta az eszemet tudom, szülőfalum Gyergyóújfalu lakói, a régió lakossága és a vidékre vetődött turisták no meg jómagam folyton-folyvást abban reménykedtünk, hogy a Gyergyószentmiklós-Székelyudvarhely útszakasz, a libáni út valamikor ismét járhatóvá fog válni. Járni addig is lehetett rajta, tankkal, úthengerrel meg Daciaval, de válalkozó szelleműek nyugati autókkal is nekivágtak a hadak útjának. A festői szépségű útszakasz sok egyéb sorstársához hasonlóan a rendszerváltás áldozatává vált. Az úttest holdbéli tájakat idézett, 30-40-nel csak télen lehetett közlekedni rajta mikoris a nagy hómennyiség betemette a sötéten éktelenkedő kátyukat. Aztán oly sok reményteljes sóhaj, töménytelen mennyiségű szitokszó és átkozódás meghallgatásra találtatott. Ha nem láttam volna, nem hinném. Előtte hallottam, de csak legyintettem. Hányszor ígérték...

A minap arra jártunk. Jó 15 éve volt, hogy a libáni úton négyes fokozatba lehetett kapcsolni.  Majdhogynem könnyeket hullajtottam. A család örökségét képező erdős, kaszálós területen jóízűt falatoztunk. Sült szalonnát meg veres hagymát (nem lilát) úgy, ahogy illik. Na meg, ahogy szeretjük. Emlékszem, annak idején az átkosban még sok újfalvi portán élt a kétlaki életmód hagyománya. Télen bent a faluban, tavasztól őszig pedig kint, Libánban élt a lakosság egy része. Nyáron folyt a takarmányozás, szénabegyűjtés. A szalonnabőr ropogtatása közben eszembe jutottak azok a régi nyári éjszakák, tábortüzek, hajdani öregek talán igaz sem volt meséi, a családi legendárium örökzöld történetei. A kommunizmus szorításából, a nélkülözésekből, a nyolcvanas évek fojtó légköréből  semmit sem érzékeltem, gyermekien, önfeledten élveztem azokat a nyarakat, a fenyvesek tövében, a vadon ölén eltöltött napokat, heteket. Ott szívtam magamban mindazt, ami ma vagyok, amiről biztosan tudom, hogy nélküle sokkal kevesebb lennék.

Most, hogy annyi idő után minőségi út vezet át a Libán-tetőn, ahol a nóta szerint "úgy sírnak a fák", úgy érzem egy korszaknak örökre vége szakad. A folyamat éppen a rendszerváltáskor indult be, amikor az állami javak szabad prédává váltak. Mindenki vitt minden mozdítanivalót. Nem volt ez másként a fa, az erdő esetében sem. Az érintetlen ősrengetegek ritkulni kezdtek, majd az erdős területek magánkézbe való visszajuttatását követően a gátlástalan fatolvajlás elképesztő méreteket öltve folytatta romboló tevékenységét. Manapság, ha pihenni szeretne az ember, kint a fenyvesek és bércek nyújtotta harmóniában kis időre egyedül szeretne lenni, úton-útfélen láncfűrész zaja, traktorok zúgása, fejszék csattogása zavarja meg a csendet. Azt a nyugodt, békés milliőt, amely végleg elmúlt, nincs tovább.

Ugyanakkor örülnöm kellene, hisz a régóta várt útjavítás felértékeli az útmenti területeket, befektetőket vonz a lélegzetelállítóan gyönyörű vidék, fellendül a turizmus, ezáltal munkahelyek létesülnek, növekszik a község jóléte, emelkedik az életszínvonal. Igen,  ezek jogos elvárások (lennének), mégis nosztalgiával tekintek a múlt egy részére és végérvényesen eltemetem mindazt, ami volt. Hisz a gazdasági fellendülés elengedhetetlen velejárója a rohamos építkezés, a tőkekoncentráció, a rohanás, a pénznek és jövedelemnek minden más (érték) fölé való helyezése. Nem adok 10 évet és az egykori kis, csendes Libán-tetőből nyüzsgő turisztikai célpont lesz, ahová kényes nyugatiak jönnek, hogy meg is tapasztalhassák, hogyan is éltek, élnek nomád életmódot a székelyek. A régiónak minden természeti adottsága megvan ahhoz, hogy versenyre kelhessen a svájci, osztrák, olasz hegyvidéki térségekkel. Infrastruktúra úgy néz ki lesz, fáink megfogyva bár, de törve nem állapotban vannak, hitem pedig ingatag. Félő, hogy nem lehet egyik napról a másikra leszámolni a famaffiával, félő, hogy az ingatlanspekulánsok kijátsszák  a jóhiszemű gazdákat és folyni fog tovább az angol ipari forradalom korát idéző demokratikus piacgazdaságnak nevezett rablógazdálkodás. Akinek kis esze van kihasználja a kiépülőben lévő infrastruktúra adta lehetőséget és a turizmusba fektet. És elfelejti, hogy hajdanán létezett egy vadkelet. Oszt talpon marad vagy elbukik. Minden a láthatatlan kéztől függ. Székelyföldi vonatkozásban nem annyira Adam Smith, hanem a korrupcióban érdekelt személyek  láthatatlan keze pacsizik.

Mit is siratok tulajdonképpen? Paradox módon a kráterekkel borított utat, amely  a fatolvajoktól nem is, de a turisták hadától védte a sokat látott vidéket, az erdőségeket -már, mi megmaradt belőlük- melyekre rászakad(t) az emberi kapzsiság. Olyan személyes érzelmeket és emlékeket,  romantikus hőstörténeteket, amelyek  a felhőtlen, gondtalan és boldog gyerekkorral együtt végleg a múlt fakó, megsárgult lapjairól köszönnek csak vissza. Öregszem, vagy mi a szösz. Jöjjön hát, aminek jönni kell!
Az érzelgősség persze nem egyéb, mint nosztalgia, egy memento mori. Rekviem egy letűnt korszakért.

Tisztában vagyok vele, hogy a térség felvirágoztatásának egyetlen útja a környezeti adottságok kihasználása. Azonban, amit hangsúlyozni szerettem volna az, hogy a természeti kincsek mértéktelen, egyoldalú kiaknázásával -stílszerűen fogalmazva- magunk alatt vágjuk a fát. És természetesen semmi bajom a turistákkal, jöjjenek minél nagyobb számban, költsenek minél többet, hisz ez a lényege a turizmusnak, általuk fejlődhet a régió. Csupán érzékeltetni akartam, hogy általuk gyökeresen más jelentéstartalmat fog kapni mindaz, amit Tiszásnak, Libánnak vagy Veresbükknek nevezünk. Az újonnan felcseperedő generáció képviselői számára pedig a felsorolt elnevezések teljesen mást fognak jelenteni, mint azoknak, akik  egy más, viszontagságokkal teli időszakban, verejtékezés  közben arról álmodtak, hogy hátha gyerekeiknek, unokáiknak egyszer jobb lesz.

Közösségi összefogással, érdekegyeztetéssel, hosszú távú községfejlesztési tervvel, a jogszabályok betartásával és betartatásával igenis lehetne olyan sikereket elérni, amelyekről szüleink, nagyszüleink álmodtak.

illusztráció: Peter Mitchev - Nostalgy

6 komment

Címkék: libán gyergyóújfalu

A bejegyzés trackback címe:

http://polisz.blog.hu/api/trackback/id/tr77472906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

zsolt 2008.05.18. 14:04:40

Az érzéseket általában nem lehet úgy szavakba zárni hogy hűen tükrözzék vissza azt amit egy fenyő, kristálytiszta forrás, vagy szénaillat kivált az emberből.Neked sikerült és lavinaszerű emlékáradat indult el bennem a közösen ott eltöltött "májusegyezésekről", tábortüzek ropogásáról, baráti meghitt pillanatokról, huncut pajkosságokról,poharazgatásokról....és sorolhatnám.
Libán látott felnőni, Libán tanitott, látott sirni és nevetni. Megijesztett vad mennydörgős éjszakáival, simogatott hűs szellővel, kényeztetett madárcsicsergéssel,munkára birt, ennem innom adott. Csak reménykedhetem hogy Libán fog majd látni boldogan megőszülni is .
Aki itt nőtt fel csak az értheti ezt...és jöjjön ezeregy turista, amit Libán születésünktől sejtjeinkbe vésett az számunkra mindörökké érintetlen marad.

Julia 2008.05.26. 10:19:31

A szivemből szóltál, nem létezik hely mely kozelebb állna hozzám mind Libán. Azt gondolom hogy ez az út sem fog tobbet tartani mind a Parajd- Borzont között huzódó, de az épp elég lesz mindahoz amiről irtál...

Magdi4 2008.06.02. 13:36:32

Kedves István! Csatlakozom gondolataidhoz, egyetértek veled.Saját "bőrömön" tapasztaltam meg sok mindent. Ahhoz, hogy Libánt értékelni tudjam, el kellett szakadnom tőle. Milyen igaz, hogy az ember csak akkor tud értékelni valamit, ha az a valami megszűnik. Szerencsére ez esetben nem szünt meg ,csak ritka élménnyé vált, és ugyanakkor örökös vágyakozásá is.Régen olyan természetes volt, hogy "hátramegyünk az udvarhelyi busszal Libánba", jó volt, de a gyakran érzett jó érzést is megszokja az ember és egy idő után természetessé lálik. Csak miután megszűnik akkor érzi hiányát. Hát ez történt velem. Most már álmaimban járok haza az erdőbe sétálni, fenyőillatot szívni, tiszta forrásvizet inni, és ez olyan jó, hogy egy fáradt nap után van egy hely a szívemben, aminek a csendjét senki és semmi nem zavarhatja meg. Amikor otthon vagyok, akkor elmegyek újra frissítem élménytáramat, próbálom kiküszöbölni a negatív élményeket. Visszatérve a hétköznapokba, elmesélem barátaimnak, újabb élményeimet. Elmondom, hogy hiriptokányt ettem (úri nevén vargányapaprikás),de rókagomba is volt benne.Akkor rögtön elámúlnak,: Te jó ég mennyit fizethettél?! Mondtam, hogy egy köszönömmel megúsztam.Azt viszont megtanúltam mióta tudom, hogy mekkora ajándék is ez,és ezt ingyen kapom, hogy felnézek az ég felé, és megköszönöm a Jó Istennek. Az ugyancsak otthonról hozott, kokolyza, málna, erdeieper, szeder lekvártól is elakad barátaim szava. Igaz, hogy ahhoz drága édesanyám és drága édesapám dolgos két kezére is szükség volt, de akkor is Isten és az Erdélyi erdeiföld ajándéka.Ezektől nincs jogunk megfosztani unokáinkat,mert nem a mi tulajdonunk, ezt csak "tartós bérletre", ha úgy tetszik "átmeneti használatra" kaptuk, és ezt olyan állapotban illik megőrizni, továbbadni, amilyenben a használatunkba adták, külömben felelnümk kell azért, hogy tönkretettük.
Manapság a szélnek sincs könnyű dolga, hiszen jól ismert dallamából egy-egy hang kimarad, mert néhány húr hiányzik. De bízom benne, hogy ahogyan a hegedű húrjait pótolni lehet, és ha szakavatott kezek hangolják újra, ugyan olyan szép dallamot fog játszani, ugyan úgy fogjuk pótolni azt, amit a természettől elvettünk.
Bocsásd meg nekem, hogy ilyen hosszura nyúlt a hozzászólásom, de ez most kikivánkozott belőlem, és itt azt hiszem nem egyedül küzdök hasonló érzésekkel. További sikeres munkát kívánok. Üdv. Magdi.

Pesot 2008.06.02. 13:43:31

Kedves Magdi! Én annak csak szívből örülni tudok, hogy ez a kis iromány ilyen érzéseket váltott ki Belőled. Valahol ez is volt a célja, hogy gondolkodásra, tenni akarásra késztesse azokat az embereket, akik magukénak érzik ezt a talpalatnyi földdet. Köszönöm a kommentet!

Magdi 4 2008.06.02. 14:51:44

Már nagyon régen keresek egy fórumot, ahol sok embert lehet megszólítani, csak mindig attól félek, hogy nem igazán értenének meg. Éppen azért amit írtam, hogy mindaddig amíg magunkénak érzünk valamit ritkán tudjuk felfogni, hogy mennyit is ér az valójában. Amikor majd rájövünk, akkor vagy régen késő lesz, mert már elveszítettük, vagy lényegesen kevesebbet birtokolunk belőle. Szerintem, még van amit megmenteni, és addig kell menteni amig még van amit. Örömmel konstatálom, hogy nem vagyok egyedül!

pálinkabarát · http://palinkabarat.blog.hu 2008.11.03. 23:49:55

Régi ugyan a bejegyzés, de kell írjak.

Tegnap előtt jöttem haza Libánból, ismét csodálatos volt! Egyelőre nagy fejlődés jelei nem látszanak "hátul", inkább Sikaszóban nőnek egyre-másra a nyaralók. Várható, hogy Libánban is így lesz, de ha a régi érzéseket keresi valaki ott, akkor még nem veszett el semmi, nincs mit siratni.
A forgalom megnőtt, a falu elején Szőkééknél épül egy nagy fogadó, és a Ferde Lámpa sem az a füstös picike korcsma már, de azért csend van és nyugalom.

Istenem, haza sem akar jönni onnan az ember!