Van egy együttes, amelynek köszönhetően úgy 12 évvel évvel ezelőtt nagyott fordult velem a világ. Úgy zenei ízlésemet, mint addigi társadalomra, kultúrára való folyamatos rácsodálkozásaimat illetően. A zene addig is érdekelt, de nem úgy és nem olyan formában, mint a Bon Jovi Crossroad best of válogatáslemezének megvásárlását és agyonhallgatását követően. A kis tangóharmónikám, amin a kor divatos slágereit próbáltam elhúzni, sarokba került és mindent elsöprő lobbi/PR-kampányt indítottam egy gitár mielőbbi megszerzése érdekében. A dalszövegekből ugyan nem sokat értettem, de egy idő után már egész jól ment a nóták saját magam általi speciális hangutánzó szavakból alkotott variánsa. Miután az angolul már akkor egész jól beszélő kedves barátom kérésemre lefordította az In These Arms-ot és hangsúlyosan, nagy nyomatékkal kijelentette, hogy ez bizony szervesen illeszkedik a rockzenészek által alkotott szövegek volnulatába, már nem volt visszaút.
A kilencvenes évek elején divat volt rokkernek lenni. Szinte mindenik, nálam jó pár évvel idősebb szonszédom, ismerősöm szobájának falát az Iron Maiden albumainak borítójából készült poszterek és az Eddie-szörnyek különféle házilag rajzolt példányai díszítették. A korszak menő iskolapad- és falfirkái a Metallica, AC/DC és a Guns 'n Roses bandák neveinek különféle kombinációi voltak. Aztán iszonyú gyorsasággal kezdtek beáramlani a különbnél-különfélébb feketén másolt külföldi pop, dance dalok és a nagy tömegek rokker korszaka végleg leáldozott. A műfaj szubkultúraként létezett tovább, jóval kevesebb, de annál lelkesebb hívet tudhatott magának. Közöttük cseperedtem fel én is, sőt egy gitárt is magaménak tekinthettem. Az első Bon Jovi korong meghallgatását sok másik lemez beszerzése követte, hogy aztán a a határok feszegetését követően mára számos más - könnyedebb-keményebb - irányzat képviselői mindennapjaim szerves részévé váljanak. A kulcsszóként a dallamcentrikusságot említhetem.
Minden zene élőben az igazi, akkor képes kiváltani a hallgatóságból azt a hatást, amelyről aztán évekig folynak a visszaemlékezések. Zenei öntudatra eszmélésem óta egy Bon Jovi koncertjegyről álmodozom, az álom sajna még javában tart. Azonban a minap nagyon közel kerültem az ébredéshez. Különböző rockzenei fórumokon barangolva figyelmes lettem az egyik fórumozó koncertajánlatára. Tudvalevőleg arra, hogy február 2-án a Téglagyári Megálló ifjúsági klubban Bon Jovi est lesz és a projektoros koncertvetítést követően egy Special Guest nevű zenekar fog Bon Jovi feldolgozásokat játszani. Egész belelkesültem a hír hallatán, tudtam ezt az alkalmat nem szabad kihagynom. Kedvesem éppen február 2-án ünnepelte születésnapját, nosza csípd meg hóhahó, koncertre ment ünnepelni a duó. Maga a hely egész jó kis hangulatos pub, elfogadható árakkal és kiszolgálással. Épp időben érkeztünk, az utolsó, előre le nem foglalt asztalt vehettük birtokunkba. A projektoros BJ koncertvetítés jó két órán át tartott, a kisszámú (max. 100 fő), ám annál lelkesebb közönség kellőképpen bemelegedett és nagy izgalommal vártuk az est fő látványosságát. Kiváltképp annak tudatában, hogy kis előzetes kutatómunka alapján kiderült, a Special Guest zenekar olyan ismert nevekből áll, mint Kiss Zoltán az Iron Maidnemből és az Age Of Nemesisből, Nagy László a Kormoránból és Age Of Nemesisből, Nagy Zsolt „Liszt” a Varga János Projektből a Kim Novákból valamint Krecsmarik Gábor a Závodi Zacskó Bandből és az Age Of Nemesisből. A gitárosról sajnos nem sokat tudtam meg, a különféle internetes szaklapok csak e fenti négy nevet említik. A családias hangulatot fokozta, hogy a billentyűs Nagy Zsolt és az énekes Kiss Zoltán szülei is tiszteletüket tették a koncerten. Ez a koncert közben derült ki, amely akkorát ütött, hogy az élményt életem első Kalapács koncertjéhez tudnám csak hasonlítani. Kiss Zoltán hangja valami elképesztő, de hát ezt eddig is tudtuk az Iron Maidnemes munkáit hallgatva.
A bandának sikerült tökéletesen visszaadnia a Bon Jovi hangzást, úgy a vokálok, mint e jellegzetes Sambora szólók nagyon a helyükön voltak. Kiss Zoltán példának okán még Sambora léggitárjának a szimulálására is vállalkozott, a közönség nagy óvációja közepette. Egyedül talán a gitáros lógott ki a sorból, ami a hangulatfokozást illeti. Játékára panasz nem lehet, ugyanakkor kissé egykedvűen, érzelem mentesen nyomta le a másfélórás bulit. Összességében kiváló produkcióval rukkolt elő a Special Guest, akiknek a nevét megjegyeztem magamnak. Annyi hiányérzet maradt bennem csak, hogy szívesen hallgattam volna nótákat az első két albumról. A Runawayt ugyan elnyomták, de pl. a Come back, a Shout through the heart, a Hardest part is the night vagy a Roulette is nagyot szólhattak volna. De ez legyen az én problémám. Minden hard rockot és dallamos rockzenét kedvelő embernek csakis ajánlani tudom őket. Végezetül pedig álljon itt a tracklista, a pontos sorrendre már nem emlékszem:
Lay your hands on me
Bad madicine
Keep the faith
Born to be my baby
In these arms
Blaze of glory
Runaway
I'll sleep when I'm dead
Wanted dead or alive
It's my life
Bed of roses
You want to make a memory
Always
You give love a bad name
Livin' on a prayer
A kilencvenes évek elején divat volt rokkernek lenni. Szinte mindenik, nálam jó pár évvel idősebb szonszédom, ismerősöm szobájának falát az Iron Maiden albumainak borítójából készült poszterek és az Eddie-szörnyek különféle házilag rajzolt példányai díszítették. A korszak menő iskolapad- és falfirkái a Metallica, AC/DC és a Guns 'n Roses bandák neveinek különféle kombinációi voltak. Aztán iszonyú gyorsasággal kezdtek beáramlani a különbnél-különfélébb feketén másolt külföldi pop, dance dalok és a nagy tömegek rokker korszaka végleg leáldozott. A műfaj szubkultúraként létezett tovább, jóval kevesebb, de annál lelkesebb hívet tudhatott magának. Közöttük cseperedtem fel én is, sőt egy gitárt is magaménak tekinthettem. Az első Bon Jovi korong meghallgatását sok másik lemez beszerzése követte, hogy aztán a a határok feszegetését követően mára számos más - könnyedebb-keményebb - irányzat képviselői mindennapjaim szerves részévé váljanak. A kulcsszóként a dallamcentrikusságot említhetem.
Minden zene élőben az igazi, akkor képes kiváltani a hallgatóságból azt a hatást, amelyről aztán évekig folynak a visszaemlékezések. Zenei öntudatra eszmélésem óta egy Bon Jovi koncertjegyről álmodozom, az álom sajna még javában tart. Azonban a minap nagyon közel kerültem az ébredéshez. Különböző rockzenei fórumokon barangolva figyelmes lettem az egyik fórumozó koncertajánlatára. Tudvalevőleg arra, hogy február 2-án a Téglagyári Megálló ifjúsági klubban Bon Jovi est lesz és a projektoros koncertvetítést követően egy Special Guest nevű zenekar fog Bon Jovi feldolgozásokat játszani. Egész belelkesültem a hír hallatán, tudtam ezt az alkalmat nem szabad kihagynom. Kedvesem éppen február 2-án ünnepelte születésnapját, nosza csípd meg hóhahó, koncertre ment ünnepelni a duó. Maga a hely egész jó kis hangulatos pub, elfogadható árakkal és kiszolgálással. Épp időben érkeztünk, az utolsó, előre le nem foglalt asztalt vehettük birtokunkba. A projektoros BJ koncertvetítés jó két órán át tartott, a kisszámú (max. 100 fő), ám annál lelkesebb közönség kellőképpen bemelegedett és nagy izgalommal vártuk az est fő látványosságát. Kiváltképp annak tudatában, hogy kis előzetes kutatómunka alapján kiderült, a Special Guest zenekar olyan ismert nevekből áll, mint Kiss Zoltán az Iron Maidnemből és az Age Of Nemesisből, Nagy László a Kormoránból és Age Of Nemesisből, Nagy Zsolt „Liszt” a Varga János Projektből a Kim Novákból valamint Krecsmarik Gábor a Závodi Zacskó Bandből és az Age Of Nemesisből. A gitárosról sajnos nem sokat tudtam meg, a különféle internetes szaklapok csak e fenti négy nevet említik. A családias hangulatot fokozta, hogy a billentyűs Nagy Zsolt és az énekes Kiss Zoltán szülei is tiszteletüket tették a koncerten. Ez a koncert közben derült ki, amely akkorát ütött, hogy az élményt életem első Kalapács koncertjéhez tudnám csak hasonlítani. Kiss Zoltán hangja valami elképesztő, de hát ezt eddig is tudtuk az Iron Maidnemes munkáit hallgatva.
A bandának sikerült tökéletesen visszaadnia a Bon Jovi hangzást, úgy a vokálok, mint e jellegzetes Sambora szólók nagyon a helyükön voltak. Kiss Zoltán példának okán még Sambora léggitárjának a szimulálására is vállalkozott, a közönség nagy óvációja közepette. Egyedül talán a gitáros lógott ki a sorból, ami a hangulatfokozást illeti. Játékára panasz nem lehet, ugyanakkor kissé egykedvűen, érzelem mentesen nyomta le a másfélórás bulit. Összességében kiváló produkcióval rukkolt elő a Special Guest, akiknek a nevét megjegyeztem magamnak. Annyi hiányérzet maradt bennem csak, hogy szívesen hallgattam volna nótákat az első két albumról. A Runawayt ugyan elnyomták, de pl. a Come back, a Shout through the heart, a Hardest part is the night vagy a Roulette is nagyot szólhattak volna. De ez legyen az én problémám. Minden hard rockot és dallamos rockzenét kedvelő embernek csakis ajánlani tudom őket. Végezetül pedig álljon itt a tracklista, a pontos sorrendre már nem emlékszem:
Lay your hands on me
Bad madicine
Keep the faith
Born to be my baby
In these arms
Blaze of glory
Runaway
I'll sleep when I'm dead
Wanted dead or alive
It's my life
Bed of roses
You want to make a memory
Always
You give love a bad name
Livin' on a prayer