Üvölt a szél, csakúgy szórja mindenfelé a frissen hullott havat. A sűrű hóesésben három egymást követő lovasszekér tűnik fel. Favágók, fenyőrönköket szállítanak Ember és állat egyaránt elcsigázott. Jó ideje úton vannak, a zord időjárás nem segíti őket a haladásban. A kocsisok ostorral próbálják gyorsabb haladásra ösztökélni a lovakat. Az este közeledtével a szitokszavak és a káromkodások egyre gyakrabban hasítanak bele a levegőbe. A kar egyre erőteljesebben lendíti az ostornyelet, az állatok utolsó erejüket megfeszítve próbálnak eleget tenni a gazda akaratának. A faluvégi kocsmához érve nagyot kurjant az élen haladó kocsis. Félrehúznak az út jobboldalára, leugranak a szekerekről, kinyújtóznak, megropogtatják zsibbadt végtagjaikat. Az időjárás csak nem akar csendesedni, a szél haragosan csapkodja a kocsma mellett elhagyatottan álló porta kapuját. A lovak egykedvűen néznek maguk elé, nyakuk földig nyúlik a kimerültségtől. Harapnának valamit. Az egyik kocsis összekaparja a maradék szénát és valami pokrócfélét terít jószága hátára. Együttérzően megpaskolja a szürke hátát, majd homlokráncolva az előtte álló pár órára gondol. Szíve szerint hazamenne, de a kereszteknek mégsem lenne ildomos nemet mondani. Komaság az komaság. A másik két atyafinak esze ágában sem volt lecsutakolni lovait, hanem válogatott kifejezések közepette rávertek egy rendet állataikra, hogy legyen min gondolkozniuk míg gazdáik pálinkagőzös eszmecserét folytatnak.
Lassan éjfélre járt. A hófellegeket messzire fújta a szél, csillagos éjszaka köszöntött a tájra. Az emberek egymást támogatva mondanak búcsút a kocsmárosnak és sűrű ostorcsapásokkal igyekeznek felmelegíteni az átfagyott igavonókat. Főhősünk sem áll a helyzet magaslatán. A pokrócot a lován hagyva, harmadik nekifutásra sikerült feltápászkodnia a szekérre. A négylábú tudván, hogy végre a meleg istálló közeledik, felhorkantott és utolsó elszántságával nagyot rántott. A gazdát kínozta a lelkiismeret. Társai ott folytatták, ahol abbahagyták. Megígérték a szerencsétlen állatoknak, hogy hazaérvén jön csak az igazi haddelhadd. Kocsisunk beállt az udvarra, a rakományt a szekéren hagyva, kifogta a lovat és az istállóba vezette. A szegény pára szeme felragyogott mikor a jászolhoz érve látta, hogy a gazda az abrakoszsákhoz nyúl. Enni adott majd zúzmarás nyakát átölelve bűnbánóan nézte, amint az hevesen ropogtatta a zabot. Mindig bocsánatot kért tőle, ha úgy érezte, méltatlanul bánt vele. A szomszédból keserves lónyerítés hasított a csendbe. Emberünk feleszmélt. Eloltotta a lámpát és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Lódobogás, emberi hörgés, káromkodások hangja szállt az éjszakában. A koma beváltotta ígéretét.
A fenti kis történetet az állatvédelmi törvénytervezet körüli hercehurca ihlette. Azon Olvasók, akik vidéken nőttek fel, vagy huzamosabb időt töltöttek falun bizonyára láttak már hasonló jeleneteket. A többek között Eckstein-Kovács Péter szenátor által kezdeményezett, véglegesítésre váró jogszabályváltozat büntetné az állatkínzást, vadak fogságban tartását, a szervezett állatviadalokat és a háziállatokat is csak szigorú szabályok betartása mellett engedné leölni. A tervezet azokra a személyekre, akiket állatkínzás bűntettében vétkesnek találnak, egy hónaptól három évig terjedő börtönbüntetést szabna ki, a pénzbírság felső határát pedig 10 000 lejben szabná meg. Újdonsága, hogy létrehozná az Állatvédelmi Rendőrséget, amelynek feladata az állatkínzó személyek felkutatása és megbüntetése lenne. Nagyon helyes, bólogathatnánk. Csakhogy mindezt fenemód nehéz lesz gyakorlatba ültetni. Vidéken dogmaként tartja magát a felfogás, hogy a gazda bármikor bántalmazhatja állatait. Hisz azok arra vannak, hogy dolgozzanak, hasznot hozzanak és eledelül szolgáljanak. Ha netalán valaki szólni merne, Isten őrizz, kérdőre vonná a teljhatalmút, hogy miért ütlegeli a szerencsétlen jószágot, a válasz annyi: mert az én tulajdonom, azt teszek vele, amit akarok. Nem a témához passzol, de ugyanez mondható el a családon belüli erőszakról is; az asszony verve jó, a gyereket pedig testi fenyítéssel a legcélravezetőbb nevelni. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy csakis ez a magatartás lenne jellemző a vidéki, állattartó társadalomra, az azonban tény, hogy a fogom magam és jól elnáspángolom az állatot reflex, beidegződés generációkról generációkra öröklődve a legtöbb helyen, különböző mértékben fellelhető.
A törvénytervezet ugyanakkor számos kérdést felvet. Mi minősül az állat bántalmazásának? Pl., ha a tehén fejés közben felrúgja a tejes kannát és a gazda mérgében ráhúz egyet a kérődző lapockájára, büntethető-e az elkövető? Vagy a jószágát rendszeresen bántalmazó gazda tette minősül törvényellenesnek? A legkisebb testi fenyítést is büntetni kell-e? Ha igen, pl. az ostor használata minek minősül és milyen körülmények között nem tekinthető bűncselekménynek használata? Kérdés, hogy miként lehet fényt deríteni ezekre az esetekre, hiszen sem a gazda, sem annak családtagjai, sem szomszédja nem fog feljelentést tenni az Állatvédelmi Rendőrségen. Végeláthatatlanul lehetne folytatni a sort. Néhány hete a modernizációról folyt a rommagyar polémia. Sok minden egyéb mellett az állatok jogainak garantálása és tiszteletben tartása terén is lenne bepótolnivaló.
