Gondoltátok volna, hogy a parlamentben is lehet olyan jól szórakozni, mint a színházban? Én sem. A múlt héten, éppen az ominózus egészségügyi törvény vitanapján alkalmam volt tiszteletemet tenni a magyar Országgyűlésben, ahol felhőtlenül jókat derültem a hallottakon és látottakon. Mert színház az egész világ. Az elkövetkezendőben leírtakat a Fidesz képviselőcsoportja, egész pontosan Mikola István, volt egészségügyminiszter, a nemzet orvosa széke fölött elhelyezkedő erkélyen eltöltött nem egészen öt órás ücsörgés ihlette.

Különösebb várakozásaim nem voltak a vitanappal kapcsolatosan. A felfokozott hangulat azonban rám is hatással volt, főleg azt követően, hogy a kordonokkal lezárt Kossuth-tér körüli utcákban forradalmárok tüntettek és alsólepedő méretű árpádsávos zászlókat lobogtató autósok jártak fel s alá. Látni lehetett előre az esti eseményeket. Hatodmagunkkal átverekedtük magunkat a szigorú beléptető rendszeren, majd kacskaringós lépcsőkön át elfoglalhattuk jól megérdemelt helyünket a karzaton. Rend a lelke mindennek alapon, konstatálnunk kellett, hogy a meglehetősen kényelmetlen székek a padlóhoz vannak rögzítve. De példának okáért ott vannak az elővigyázatossági okok, hisz képzeljük el, hogy egy jogosan feldühödött szemlélődő fogná magát és csakúgy fejbe kólintana egy belőle nem meleg érzelmeket kiváltó honatyát. Erre akkor még nem gondoltam. Miután mi is, meg ők is elfoglaltuk helyünket, belecsaptak a lecsóba. Egy bársonyszék nekem is jól jött volna, nem mintha politikusi babérokra ácsingóznék, viszont egy félórát követően döbbenten kellett tapasztalnom, hogy a hátsó fertályom igenis sziklakeményre zsibbadt. Ezt egyrészt a roppant kényelmetlen bútordarabnak, másrészt a hidegnek tulajdonítottam. Nem értem rá ezzel foglalkozni, ugyanis esemény eseményt, látvány látványt követett.

Miután megelégedett, széles pillantással magasról lenéztem a miniszterelnököt, kormánytagokat, képviselőket, egyáltalán az egész Tisztelt Házat, meg kellett állapítanom, hogy a tévékamerák csalnak. Erről eddig is tudtam, hallottam, de ilyen megrázó módon még nem volt alkalmam szembesülni vele. Először is maga a parlamenti patkó sokkal kisebb volt, mint amekkorának a televízióban látni. Ez önmagában még nem váltana ki neuralgikus sokkot, de például a tény, hogy Dávid Ibolya legkevesebb öt évvel fiatalabbnak mutat a valóságban és még milyen előkelőséggel, egymásra helyezett lábakkal, magassarkú cipőben és ízléses szoknyában viselte Gyurcsány verbális ostorcsapásait, hát az megdöbbentő volt. Jól tartja magát na. Időközönként a mellettem ülő kollégára pillantva láttam, hogy hosszasan elidőz az MDF elnökasszonyán. Ő is valami hasonlóra gondolhatott. Ugyanez elmondható Lendvai Ildikóról, az MSZP frakcióvezetőjéről, azzal a kivétellel, hogy hosszú szoknyát viselt és gőzöm sincs a lábtartásáról, hisz velem átellenben, a patkó túloldalán látta el népképviseleti feladatait. Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz bombasztikus alelnöke élőben még csinosabbnak mutatott.

A kamera nem csak torzítja a valóságot, sok esetben el is fedi azt. Tudtátok, hogy Varga Mihály, a Fidesz-kormány mindig elegáns, feszes testtartású pénzügyminisztere kopaszodik? A tévé mindig szemből mutatja, pedig fölülről is megér egy misét a gazdaságpolitikus skolasztikusokra emlékeztető hajkoronája. Az SZDSZ-es Horn Gábor egészséges pocakot eresztett, Fodor Gábor környezetvédelmi miniszter haja még pumuklisabb, termete magasabb és vékonyabb. Azért tudok ilyen fiziológiai részletességgel beszámolni az egykori fideszes rendszerváltó testi felépítéséről, mert a büfében, telefonálás közben lehetőségem volt közelebbről megfigyelni. Ő nem ismert fel engem. Deutsch Tamás, a prágai hős késve érkezett, a haja növésben van és még mindig nem visel nyakkendőt.

A felszólalások alatt az is kiderült, hogy a hangzavar sokkal nagyobb, mint azt a parlamenti közvetítések alatt megszokhattuk. Folyamatosan megy duma, egymás cseszegetése, a képviselők magukat nem zavartatva hosszasan priviznek. Talán a miniszterelnök beszéde alatt volt tapasztalható egy kis csend, azt követően viszont állandósult a moraj. Az első felszólaló Dávid Ibolya volt, aki az egyetlen, igaz konzervatív pártjának nevében felelős magatartásra kérte a baloldalt és a miniszterelnököt. Gyurcsány Ferenc sem volt rest, replikájában földbe döngölte szegény elnökasszonyt, aki a választ követően, hosszasan játszott a mikrofon zsinórjával. Ettől és a heves láblóbálástól eltekintve semmi jelét nem adta annak, hogy mélyen érintette volna a kormányfői szigor. Navracsis Tibor, fideszes frakcióvezető hosszasan méltatta, hogy végre Gyurcsány Ferenc is felszólal a parlamentben (úgyse hallgatjátok, hisz mindig kivonultok jött a baloldali bekiabálás), majd felszólalásából az is kiderült, hogy Tony Blair nagy barátja a miniszterelnöknek. Mikola doktor dörgő, apokaliptikus hangon az egekig magasztalta a francia egészségügyi rendszert és a nyereségérdekelt biztosítok karmaitól féltette a nemzetet. Kormányoldalról természetesen Horváth Ágnes egészségügyminiszter mondott hosszadalmas védőbeszédet, majd a törvénytervezet részletes vitája következett. A legtöbb képviselő kiszivárgott a teremből, csak a szakpolitikusok folytatták az előre lefutott vitát.

A székek megüresedését követően láthatóvá vált, hogy a politikusok milyen napilapokat olvasnak. A jobboldalon természetesen a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap vitte a prímet, de pár Népszavát is felismerni véltem. Orbán Viktor folyamatosan egy Karcagi Hírlappal bíbelődött, biztos az NB III hétvégi fordulójának eredményeit szemrevételezte. A túloldalra sajnos nem láttam rá, így csak egyes magasra tartott újságok fejlécéből következtettem a Népszavára és a Magyar Nemzetre. A bulvárt mindkét oldal előszeretettel lapozta. Megéhezvén a mi társaságunk is fogta magát és a büfé felé vettük az irányt.

A parlamenti folyosó nagyon érdekes hely. Különösen elragadtatott az egy négyzetméterre eső bombázók magas száma, és itt nem a Gripenekre gondolok. A kajáldánál állandó volt a sor, a két pincérlány alig győzte kiszolgálni a haza és a nép érdekeiért megszakadó képviselőket. Az almás rétesük isteni, rossz pont, hogy találtam benne egy almaszárat. Ennél nagyobb meglepetés csak akkor ért volna, ha káposztacikára bukkantam volna. Sok érdekes fizimiskát láttam, de Molnár Lajos volt egészségügyminiszter arca örökre belém vésődött. Görnyedt háttal, zsebre dugott kézzel, gondterhelten tűnődve, egykedvűen sétált és nagyon öreg volt. Sokkal öregebb, mint a tévében. A politika idegölő foglalatosság.

A táplálkozást követően egy óra erejéig visszatértünk a karzatra, ahol egy illemhelység meglátogatását követően kiderült, nem működik a vécé lehúzó. Úgy terveztük, hogy a végszavazást is megvárjuk, de a parlamenti szokásjog szerint ennek időpontja késett így emeltük kalapunk, búcsút intettünk az Országháznak és következő jelenésünk színhelyére siettünk. Kifele menet mélyen megrendülve, könnyes pillantásokat vettünk a Szent Koronára, meg a rezzenéstelenül álló koronaőrökre, majd becsuktuk magunk mögött az ajtót. A téren mit sem változott a hangulat, a forradalmárok egyre lelkesebben a nemzet árulóit szidalmazták, szigorú tekintetű rohamrendőrökkel nézve farkasszemet. Mire hazaértem kitört a balhé. A sokadjára látott képsorok enyhe gyomorbántalmat okoztak. Elkapcsoltam, mielőtt végképp borús hangulatom támadt volna. Egy másik csatornán éppen Dávid Ibolya felszólalását játszották be a híradóban. Camera obscura.