Tisztában vagyok vele, hogy a magyar nyelvet az teszi széppé, hogy megannyi nyelvjárást ismer és használ. Az is oké, hogy egyes vidékeken a határozott névelőnek csak egyik formáját használják. De az már nagyon nincs rendben, hogy a köznyelvben, nyilvános felületeken (pl. blog) sokan egyszerűen megfeledkeznek a határozott névelő "az" formájáról. Blogot még haggyám, de amikor egyetemi előadásokon neves előadók is "a allokációról meg a embercsoportok közti együttélésről" értekeznek, na ekkor áll fel a szőr a hátamon. Erre még rátesznek egy lapáttal a politikusok, újságírók, amikor olyan, emberi fül számára förmedvények hagyják el a szájukat, mint "beszéltem miniszterelnök úrral vagy elnök úr biztosított arról, hogy...". Nem, nem helyes, mert a határozott névelő elhagyása zavarossá teszi a közlendőt és egyszerűen irritálja a magyar nyelvet szépen, helyesen beszélni és hallgatni kívánók esztétikai érzékét. Mennyivel jobban hangzik, hogy "beszéltem a miniszterelnök úrral" vagy "kinyitottam az ablakot". Ráadásul már tragikomikus fordulatot vesz a történet, amikor valaki már-már emberfeletti erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ki tudja mondani "a ablakot" formát, hisz az egymásután elhangzó két magánhangzó kiejtése nehézségekbe ütközik.
Ma reggel, mikor szokásos blogkörútamat futottam, egyből megszúrta a szemem egy cím "Miért bámuljuk a üres lelátót". Na gondoltam ezt már nem hagyhatom annyiban. Megértem én, ha valaki olyan vidéken nőtt fel, ahol nem nagyon használatos a határozott névelő mindkét formája, azt azonban már nem, hogy az illető, ha már nyilvános közlésre szánja el magát, akkor semmibe veszi a nyelvtani szabályokat. Nem hiszem, hogy az iskolában ezt így tanítanák.
Én is tudnék ízesen beszélni székelyként, mint ahogy beszélek is, ha olyan környezetben vagyok, de arra már nem vetemedek, hogy ezzel nyilvános közegben mások nyelvi érzékenységét sértsem. Még akkor sem, ha sokan kifejezetten szeretik a(z) ízes nyelvjárásokat.
