Egy térség modernizációjának elengedhetetlen feltétele a fejlett infrastruktúra. Nincs ez másként Székelyföld, szűkebb pátriám a Gyergyó-medence esetében sem. Mióta az eszemet tudom, szülőfalum Gyergyóújfalu lakói, a régió lakossága és a vidékre vetődött turisták no meg jómagam folyton-folyvást abban reménykedtünk, hogy a Gyergyószentmiklós-Székelyudvarhely útszakasz, a libáni út valamikor ismét járhatóvá fog válni. Járni addig is lehetett rajta, tankkal, úthengerrel meg Daciaval, de válalkozó szelleműek nyugati autókkal is nekivágtak a hadak útjának. A festői szépségű útszakasz sok egyéb sorstársához hasonlóan a rendszerváltás áldozatává vált. Az úttest holdbéli tájakat idézett, 30-40-nel csak télen lehetett közlekedni rajta mikoris a nagy hómennyiség betemette a sötéten éktelenkedő kátyukat. Aztán oly sok reményteljes sóhaj, töménytelen mennyiségű szitokszó és átkozódás meghallgatásra találtatott. Ha nem láttam volna, nem hinném. Előtte hallottam, de csak legyintettem. Hányszor ígérték... A minap arra jártunk. Jó 15 éve volt, hogy a libáni úton négyes fokozatba lehetett kapcsolni. Majdhogynem könnyeket hullajtottam. A család örökségét képező erdős, kaszálós területen jóízűt falatoztunk. Sült szalonnát meg veres hagymát (nem lilát) úgy, ahogy illik. Na meg, ahogy szeretjük. Emlékszem, annak idején az átkosban még sok újfalvi portán élt a kétlaki életmód hagyománya. Télen bent a faluban, tavasztól őszig pedig kint, Libánban élt a lakosság egy része. Nyáron folyt a takarmányozás, szénabegyűjtés. A szalonnabőr ropogtatása közben eszembe jutottak azok a régi nyári éjszakák, tábortüzek, hajdani öregek talán igaz sem volt meséi, a családi legendárium örökzöld történetei. A kommunizmus szorításából, a nélkülözésekből, a nyolcvanas évek fojtó légköréből semmit sem érzékeltem, gyermekien, önfeledten élveztem azokat a nyarakat, a fenyvesek tövében, a vadon ölén eltöltött napokat, heteket. Ott szívtam magamban mindazt, ami ma vagyok, amiről biztosan tudom, hogy nélküle sokkal kevesebb lennék.
Most, hogy annyi idő után minőségi út vezet át a Libán-tetőn, ahol a nóta szerint "úgy sírnak a fák", úgy érzem egy korszaknak örökre vége szakad. A folyamat éppen a rendszerváltáskor indult be, amikor az állami javak szabad prédává váltak. Mindenki vitt minden mozdítanivalót. Nem volt ez másként a fa, az erdő esetében sem. Az érintetlen ősrengetegek ritkulni kezdtek, majd az erdős területek magánkézbe való visszajuttatását követően a gátlástalan fatolvajlás elképesztő méreteket öltve folytatta romboló tevékenységét. Manapság, ha pihenni szeretne az ember, kint a fenyvesek és bércek nyújtotta harmóniában kis időre egyedül szeretne lenni, úton-útfélen láncfűrész zaja, traktorok zúgása, fejszék csattogása zavarja meg a csendet. Azt a nyugodt, békés milliőt, amely végleg elmúlt, nincs tovább.
Ugyanakkor örülnöm kellene, hisz a régóta várt útjavítás felértékeli az útmenti területeket, befektetőket vonz a lélegzetelállítóan gyönyörű vidék, fellendül a turizmus, ezáltal munkahelyek létesülnek, növekszik a község jóléte, emelkedik az életszínvonal. Igen, ezek jogos elvárások (lennének), mégis nosztalgiával tekintek a múlt egy részére és végérvényesen eltemetem mindazt, ami volt. Hisz a gazdasági fellendülés elengedhetetlen velejárója a rohamos építkezés, a tőkekoncentráció, a rohanás, a pénznek és jövedelemnek minden más (érték) fölé való helyezése. Nem adok 10 évet és az egykori kis, csendes Libán-tetőből nyüzsgő turisztikai célpont lesz, ahová kényes nyugatiak jönnek, hogy meg is tapasztalhassák, hogyan is éltek, élnek nomád életmódot a székelyek. A régiónak minden természeti adottsága megvan ahhoz, hogy versenyre kelhessen a svájci, osztrák, olasz hegyvidéki térségekkel. Infrastruktúra úgy néz ki lesz, fáink megfogyva bár, de törve nem állapotban vannak, hitem pedig ingatag. Félő, hogy nem lehet egyik napról a másikra leszámolni a famaffiával, félő, hogy az ingatlanspekulánsok kijátsszák a jóhiszemű gazdákat és folyni fog tovább az angol ipari forradalom korát idéző demokratikus piacgazdaságnak nevezett rablógazdálkodás. Akinek kis esze van kihasználja a kiépülőben lévő infrastruktúra adta lehetőséget és a turizmusba fektet. És elfelejti, hogy hajdanán létezett egy vadkelet. Oszt talpon marad vagy elbukik. Minden a láthatatlan kéztől függ. Székelyföldi vonatkozásban nem annyira Adam Smith, hanem a korrupcióban érdekelt személyek láthatatlan keze pacsizik.
Mit is siratok tulajdonképpen? Paradox módon a kráterekkel borított utat, amely a fatolvajoktól nem is, de a turisták hadától védte a sokat látott vidéket, az erdőségeket -már, mi megmaradt belőlük- melyekre rászakad(t) az emberi kapzsiság. Olyan személyes érzelmeket és emlékeket, romantikus hőstörténeteket, amelyek a felhőtlen, gondtalan és boldog gyerekkorral együtt végleg a múlt fakó, megsárgult lapjairól köszönnek csak vissza. Öregszem, vagy mi a szösz. Jöjjön hát, aminek jönni kell! Az érzelgősség persze nem egyéb, mint nosztalgia, egy memento mori. Rekviem egy letűnt korszakért.
Tisztában vagyok vele, hogy a térség felvirágoztatásának egyetlen útja a környezeti adottságok kihasználása. Azonban, amit hangsúlyozni szerettem volna az, hogy a természeti kincsek mértéktelen, egyoldalú kiaknázásával -stílszerűen fogalmazva- magunk alatt vágjuk a fát. És természetesen semmi bajom a turistákkal, jöjjenek minél nagyobb számban, költsenek minél többet, hisz ez a lényege a turizmusnak, általuk fejlődhet a régió. Csupán érzékeltetni akartam, hogy általuk gyökeresen más jelentéstartalmat fog kapni mindaz, amit Tiszásnak, Libánnak vagy Veresbükknek nevezünk. Az újonnan felcseperedő generáció képviselői számára pedig a felsorolt elnevezések teljesen mást fognak jelenteni, mint azoknak, akik egy más, viszontagságokkal teli időszakban, verejtékezés közben arról álmodtak, hogy hátha gyerekeiknek, unokáiknak egyszer jobb lesz.
Közösségi összefogással, érdekegyeztetéssel, hosszú távú községfejlesztési tervvel, a jogszabályok betartásával és betartatásával igenis lehetne olyan sikereket elérni, amelyekről szüleink, nagyszüleink álmodtak.
illusztráció: Peter Mitchev - Nostalgy
